Mit mondanak rólunk a gesztusaink?

Lehet nevetni, vagy inkább jót dühöngeni (attól függ, kiben mekkora a szakmai irigység), hogy a politikusaink ismételten milliókat költenek el arra, hogyan kommunikálnak. Ráadásul ezúttal nonverbális kommunikációról, azaz főként a testbeszédről van szó. Pedig a testünk sokat elárul magunkról kommunikáció közben, gyakran többet mint a beszédünk. Egyszerűen "csak" figyelni kell jelekre. Ahogy azt - igaz kissé túldramatizálva - láthatjuk a Hazudj, ha tudsz című sorozatban is...

Igyekszem egy kicsit a legfontosabb metakommunikációs eszközöket összefoglalni ebben a bejegyzésben, néhányukat kissé bővebben említve. Az ember alapvetően úgy kommunikál, hogy közben valamilyen távolságról, de a célszemély arcát, jobb esetben a szemét nézi, keresve a kontaktust. Ha valaki nem így beszél hozzánk, annak is több oka lehet: zavarban van, fél, vagy egyszerűen csak keresi a szavakat. Nem kell azonnal rosszat feltételezni valakiről, ha nem a szemünkbe nézve beszél hozzánk. Lehet, hogy csak olyan témáról van szó, amelyben nem járatos, így keresgélnie kell a megfelelő szavakat, kifejezéseket.

Érdemes először a megfelelő távolságot felmérni: ha túl közel állunk, az bizalmat feltételez, ellentettje pedig tartózkodást. Gyakran látjuk, hogy valaki odahajol a másikhoz, és szinte a fülébe súg valamit, ezzel is a benfentesség érzetét keltve. "Ez az üzenet csak Neked szól, légy büszke rá!"

Az ember személyes zónája a szakértők szerint nagyjából fél és egy méter közé tehető. Ha valaki ilyen távolságban áll az vagy ismerős, vagy akar valamit. A társadalmi zóna ugyanis ennél távolabbi. Ha a másik személyt nem ismerjük, általában ilyen pozíciót veszünk fel. (Szinten nem is akarjuk zavarni az illetőt.) Viszont minél közelebb van hozzánk valaki, annál inkább képesek vagyunk megfigyelni a mimikáját, a gesztusait, vagy éppen a hanghordozását.

Talán igazuk van a régi bölcseknek, és a szem a lélek tükre. De a gondolatoké biztosan az arc. Az apró izmok hűen tükrözik a gondolatainkat. Az erőltetett mosolyt, az orr tágulását, a szem forgatását, vagy az ajak biggyesztését. Ezek egy tapasztalt kommunikátornak sok mindent elárulnak. Ezeket a rezdüléseket pedig nagyon nehéz befolyásolni. Igazi pókerarcnak kell lenni ahhoz, hogy a gondolataink, érzéseink ne üljenek ki az arcunkra.

Fontosak a gesztusok. Ha valaki heves karmozgással kíséri a mondandóját, az általában igencsak beleéli magát a történet mesélésbe, míg a karba font kéz inkább védekező tartást mutat, ha pedig ebből a pozícióból egyszer-egyszer az egyik kéz mutogat valamit, az kicsit egy kardpárbajra hasonlít. Véd-visszavág-véd-visszavág.

Mindez azért nem ilyen egyszerű, hiszen a többi gesztus is árulkodó lehet, és ezek alkotják a teljes képet. Így például fontos még a tekintet: a tágra nyílt pupilla lehet ijedtség, de akár a meglepetés jele is, sőt üzletkötés esetében akár egy előnyös ajánlatot is jelezhet. A lényeg, lássuk a teljes képet, szavakat, mondatokat, mozdulatokat, mimikát. Mindent. Ezek alapján lehet leszűrni, hogy valóban azt kell hallanunk, amit az illető mond, vagy egészen máshogy kell értelmezni a szavait. S, hogy visszakanyarodjak a bevezetőmhöz: egy politikus esetében érdemes csak igazán figyelni...