A határokkal kapcsolatban jutott eszembe pár gondolat. Az apropót pedig az a hír adja, amely szerint 23 millió forintra büntették a TV2-t, mert Szita Bence halála kapcsán megsértették az emberi méltósággal kapcsolatos jogokat. Hiszen a gyermekeink védelme mindennél fontosabb, azonban bennem óhatatlanul is felmerül a kérdés, meddig mehet el a média? Mi az a határ, amit már nem léphetnek át, van-e egyáltalán ilyen határ? De beszélhetnénk a fotósról is, aki a metrós képet készítette New Yorkban... Meddig terjed a felelőssége a médiának?
Tény. A szerkesztőnek a józan eszére kellett volna hallgatnia, mikor üzletet próbált csinálni egy gyermek tragikus halálából. Milyen erkölcsi érzék vezethet valakit arra, hogy nyereményjátékot indítson, a gyilkosság indítékának kitalálására? A pénz? A nézettség? Vagy egyszerűen a negatív PR is PR? S, ha minden így van, akkor ismét fel lehetne tenni a kérdést. Vajon hol húzódik, mennyire alakítható, és milyen könnyen léphető át ez a bizonyos korlát?
A magyarországi kereskedelmi televíziózás hajnalán, a konkurens kereskedelmi tévécsatorna híradóját újságírók egymásközt csak "vérhíradónak" becéztük. Nem hordozott túl sok pozitív értéket, viszont mindig tudtuk, hogy mi égett le, hányan haltak meg a balesetben, ki és mikor zuhant le, stb. Az akkori szerkesztők elég jó érzékkel találtak rá arra a műsorszerkesztési rendre, amilyet korábban nem nézhettek az emberek. S, úgy tűnik előtörtek a régi ösztönök, ismét...
Cirkusz(vér) és kenyér? Valóban erre vágyunk? Ez az emberiség egyik legősibb ösztöne? Ha nem lennénk rá kíváncsiak, nem néznénk, ez értelemszerű, de vajon a hír- vagy a véréhség ültet le minket nap, mint a tévé elé (a megszokáson kívül persze)? A probléma persze az emberiség teljes egészét érinti, hiszen nem csak nálunk, de a külföldi hírcsatornákon is nézhetünk véres jeleneteket, háborúkat, szenvedést.
Egy jó ideig ezért inkább olvastam napilapot, vagy keresgéltem az interneten, hiszen ezen médiatípusokban mégiscsak megválogathatom, hogy mit nézek/olvasok. Lassan leszoktam a tévéről, a híradókról, pedig újságíróként akkor ez nem volt túl "elegáns" dolog. Maradt az MTV híradója, ám az inkább tűnt/tűnik pártpolitikai műsornak, mint független közszolgálatinak. Aztán ismét elkezdtem híradókat nézni, és meglepve tapasztaltam, hogy a TV2 vette át az RTLKlub híradójának a szerepét. Vér, vér, vér vér...
Vajon a mozgókép a legmélyebb ösztöneinkre hat? A zsigereinkre? Azt mondják, igen. Ez alapján (meg persze, mert bevált recept) teljesen érthető volt a TV2 lépése. Ha a nép erre kíváncsi, akkor megkapja. Más kérdés, hogy megkérdezte-e egyáltalán bárki, hogy a népnek mire van szüksége? Van-e egyáltalán annyira homogén a "nép", hogy megtaláljuk azt a közös halmazt, amire mondjuk a többségnek szüksége van? S, ha igen, akkor az mennyire "mély"? Netán átlendülünk a másik oldalra, és inkább irányítani szeretnénk a tömeget?
Azt hiszem ezek a kérdések már messzire vezetnek... nem is lehet tisztem megválaszolni.
Térjünk vissza inkább az eredeti témára még egy bekezdés erejéig. Vajon megér 23 millió forintot egy gyermek emlékének a besározása? Vajon ez tényleg büntetés? Vagy holnap, a jövő hónapban lesz egy újabb eset, amikor mindenki ismét valamelyik csatornáról beszél? Vajon, ha beszélünk róla, az büntetés? Vagy egyszerűen "csak" rossz PR, amit holnapra elfelejt mindenki? Talán csökkent a nézettség?
Nem tudom. A világ, s benne a hírek ma már túl gyorsan változnak. A globális faluban ma már a másodperc tört része alatt értesülünk bármiről, akár akarunk, akár nem. Nehéz kiszűrni, védekezni az információ ekkora dömpingjével szemben. S nehéz megóvni a fejlődő ifjúságot is, hogy nem most, csak, ha már érett rá, nézzen szembe az ilyen pillanatokkal.
Nekünk pedig nem marad más, csak a vér, s a homok, amely lassan beissza az egészet... s a felelősség, hogy úgy neveljük fel a gyermekeinket, hogy ne ez legyen az értékrend. A médiának is lenne felelőssége, de sajnos az valahol a nézettségért/olvasottságért folytatott versenyben eltűnt a porban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése